Abban az évben születtem, amikor a magyar válogatott utoljára szerepelt EB-n. És épp nyolcadikos voltam, amikor utoljára jártunk világbajnokságon. Nekem nem lehettek élményeim arról, hogy milyen az, amikor az ember kontinensviadalon szurkolhat az országának. Eddig. Egész generációk számára történelmi idők ezek. Az én generációm számára különösen.

1986 remekül indult. Először az Ázsia válogatottat győztük le, két nap alatt kétszer is. Rá egy napra a katariakat, de az igazi katarzis március közepén jött. A magyar válogatott 3-0-ra verte a brazilokat. Még egyszer: 3-0-ra a brazil válogatottat. Életem egyik legszebb élménye, a mai napig. Másnap, a suliban mindenki erről beszélt. Akkoriban még nem volt mindennapos, hogy a magyarok kudarcot valljanak a pályán. Persze, messze volt már az Aranycsapat (a minap egy számítógépes program, amelybe betáplálták az ÖSSZES adatot, ami a futball történetében keletkezett, azt az eredményt dobta ki, hogy az ideális válogatott bizony Puskásék csapata), de azért még nem kezdődött el a vesszőfutás.

Az a vesszőfutás, ami viszont alig három hónappal később indult, és mindenkit sokkolt. A csapatról rendre érkeztek a hírek Mexikóból, hogy mit csinálnak, hogyan készülnek a VB-re, hogy különleges étrendet állítottak össze számukra, ami nagyon sok tésztából állt. A szakemberek azt állították, és ebben az egész ország hitt, hogy a "tésztadiéta" jót tesz az erőnlétnek. Senki nem tudta viszont, hogy miért kell a tűzforró Mexikóban délben tartani a felkészítő edzéseket, és azt sem, hogy korábban miért a 0 fok közeli hegyi edzőtáborban, Lienzben (Tirol) készült a csapat, miközben Mexikóban 30 fok körüli melegben játsszák majd a meccseket.

Magyarország - Szovjetunió 1986.

Az európai ranglistavezetőként, és abszolút éremesélyesként érkező magyar válogatott a legelső mérkőzését összeomlott. Négy (!) perccel a kezdés után, már 2 góllal vezettek a szovjetek. A vége pedig megalázó, 6-0 lett.

Emlékszem, ahogy ültünk a villódzó tévé kékes képernyője előtt, és izgatottan, feszülten vártuk a meccset. És arra is emlékszem, hogy másnap a suliban úgy ténfergett mindenki a folyosókon, mint akit leforráztak. Nem volt kétséges a csapat sorsa. Bár utána még 2 góllal sikerült diadalmaskodni Kanada felett, de a franciáktól kapott 3 góllal 9-2-re zuhant a gólarányunk, ami egyet jelentett a hazafelé vezető repülőjeggyel. Akkor kezdődött minden.

Azóta az én generációm, és az utánunk következő nemzedékek hiába várták az élményt. Nem kisajátítani akarom a tragédiát, de mégiscsak a mi korosztályunk az, amelynek ez a legjobban fájt. Mert mi MÉG láthattuk a magyar csapatot győzni, igazán jól játszani. Azóta viszont csak a csetlés-botlás, a kísérletezgetés, a kudarcok és megint csak a kudarcok jöttek. A mai fiatalok nem ismerik, nem ismerhetik az érzést, milyen az, amikor a piros-fehér-zöldek számítanak a nemzetközi futballban.

44 éve járt utoljára a csapat EB-n. Akkor, amikor születtem. Ez az élmény már nekem sem adatott meg. És évtizedek teltek el úgy, hogy irigykedve, fájó szívvel néztem a tudósításokat, beszámolókat vagy élő közvetítéseket. Ugye mindenkinek megvan az a kép, amikor a kamera az éppen pályán lévő valamelyik csapat szurkolóját mutatja. Vicces sapkákban, parókákban, hatalmas szemüvegekben, kifestett arccal. Férfiak, nők, idősek, gyerekek, gyönyörű lányok boldogan, izgatottan. Mert a csapatuk ott van a pályán. Nekünk évtizedekig csak annyi jutott, hogy kiválasztva valamely számunkra szimpatikus nemzeti válogatottat, idegen színekben szurkoljunk a tévék előtt, vagy kocsmákban, vagy épp a Bajnok Teraszon Újpesten. Mert két éve is telt ház volt, csak éppen mindenki brazil, olasz, német, angol, meg ki tudja még milyen mezben szurkolt. Nem magyarban.

A marketing akcióikat mindig olyan ügyesen az aktuális történésekre hangoló hipermarketek eddig is árultak meccsnézéshez való kellékeket, ahogy a sörök, csipszek, üdítők is felöltik ilyenkor az aktuális sportesemény "egyenruháját", most azonban magyar motívumokkal is gazdagodtak. A szupermarketben most nem olasz vagy német mezeket, sapkákat lehet kapni, hanem magyart. Az arcfestékek most piros, fehér és zöld színben kaphatók. Emlékszem, két évvel ezelőtt fekete, piros és sárga volt az egyik üzlet polcain (ki lehet találni, melyik országból származik a multi :) ). Ma ugyanott minden "pirosfehérzöld".

Ez nekem, nekünk új. Ez az érzés eddig ismeretlen volt számunkra. Eddig nem láthattuk Újpesten, hogy a Bajnok Terasz közönsége egyforma (!) színekben néz focit. Eddig nem volt ennyire egyértelmű, hogy az egész ország, a társadalom narancs, és vörös része is egyetlen irányba figyel, egyetlen irányba húz. Mi, Újpesten ismerjük jól a közösségi érzést, mi tudjuk, milyen az újpestiség, milyen egy nagy családhoz tartozni. Most végre úgy tűnik, az egész nemzet egyesülni tud. Mert van egy közös témánk, közös célunk. Remélem közös örömünk is lesz, nem is kevés. (A fanyalgókra szándékosan nem vesztegettem szót.)

Fantasztikusan érzem magam.