Polgári családba születtem, polgári erkölcsökkel egy nagyon nem polgári világba. Gyermekkoromat a Belváros kellős közepén töltöttem. Annyira a közepén, hogy még biciklizni is a Kossuth téren tanultam meg. Amikor az Echo TV megkeresett, hogy portréfilmet forgatnának rólam, nem hittem, hogy majd lesz olyan pillanat, amikor elérzékenyülök...

Inkább a remek lehetőséget láttam meg benne, hogy rajtam keresztül még több embernek mutathassam be Újpestet. Aztán elmentünk gyermekkorom helyszíneire, és az elérzékenyülés mellett az villant az eszembe: utólag összerakva a képet, engem a sors már eleve a közélet felé terelt. Ha akartam se tudtam volna mást választani.

Bár apám, aki szintén mérnök volt, határozottan le akart beszélni arról, hogy kövessem a példáját, de arra azt hiszem ő sem számított, hogy nemcsak követni fogom, de elhagyva a pályát, a közösségi tevékenységet választom. 

De úgy tűnik, a sors erre predesztinált. Mi más lenne a magyarázat arra, hogy 6-7 évesen a Kossuth téri fűben hancúrozva épp a nagyhatalmú első titkár, Kádár János toppan elém, én pedig annak rendje és módja szerint lendületből fejelem le a hírhedt kommunista vezért. (Nem, nem lett baja senkinek, Kádár megsimogatta a buksim és továbbment. "Pedig le is lövethetett volna" - ahogy a régi vicc is mondja.)

A pártfőtitkár pocakjáról szinte egyenes út vezetett a Műegyetemi HÖK-be. Azért szinte, mert a kötelező kisdobos és úttörő éveket azért még abszolválnom kellett. De én azt is élveztem. Mert már akkor is, ahogy azóta is közösségi ember vagyok. Jól érzem magam, ha szervezni, képviselni, másokért kiállni kell.

A HÖK pedig kitűnő alap volt a további lépésekhez. Bár közlekedésmérnöki és gazdasági diplomát is szereztem, elhagyva a pályát (valójában soha nem is léptem rá) mindazt a tapasztalatot demokráciáról, közösségről, érdekképviseletről és közéletről, amit a diákság vezetőinek körében szereztem, a nagypolitikai porondon kamatoztathattam.

Tíz éves voltam, amikor Újpestre költöztünk. Itt fejeztem be az általánost, és ide jártam középiskolába is. Természetes volt számomra, hogy ugyanebben a közegben hasznosítsam a diákévek alatt szerzett tudást és tapasztalatot. Ma - immár nyolc éve - a városrész polgármestere vagyok. És, ha valaki megkérdezné, mit csinálnék máshogy, azt a választ adnám, hogy semmit. Újpesti vagyok, újpesti lehetek, mi kellene még?

 A film IDE kattintva nézhető meg.