Én már ahhoz a szerencsés nemzedékhez tartozom, amelynek csupán a diktatúra utolsó éveiről vannak személyes emlékei, de azért még emlékszem olyanra, hogy az iskolában október 23-a környékén szúrós pillantásokkal lehetett találkozni, ha valaki kiejtette a száján a forradalom kifejezést. És arra is emlékszem, hogy a felnőttek valahogy mindig halkabban mondták ki azt, hogy 56. De a szüleink, nagyszüleink kimondták, ha nem is hangosan, de újra és újra elmondták és megtanították nekünk az igazságot. Ezért gyűlünk össze szerte az országban és emlékezünk minden esztendőben ezen a napon, hogy immár szabadon és büszkeséggel a szívünkben fejet hajtsunk a hősök emléke előtt.

Egy bebörtönzött 56-os forradalmárról olvastam, hogyan levelezett a börtönben egyik fogolytársával. Bevizezett egy üres papírlapot, rá egy száraz papírt és kemény ceruzával megírta a levelet a száraz papírra. Tudta, hogy a kemény ceruza a vizes papír rostjait is szétnyomja. A száraz papírt eltüntette, a vizeset megszárította, és akkor a betűk eltűntek. Ha azonban valaki átnedvesítette a papírt újra, megint láthatóvá váltak a betűk.

Hiszek abban, hogy vannak olyan igazságok, értékek, amelyeket, ha egyszer a lelkünkbe íródnak, onnantól fogva minden körülmények között bennünk élnek, és ahogyan a vizes papírra írott betűk, mindig készek arra, hogy láthatóvá váljanak.

Vagyis, ha megőrizzük magunkban az igazságot, akkor előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor valósággá is tudjuk váltani.

1956 őszén eljött a pillanat. Az ifjúság mozdult először, ők reagáltak az idők jelére először, ők lettek a változás kezdeményezői, s 1956. október 23-ára az egész ország melléjük állt.

Történelmi tényekből, tanulmányokból, visszaemlékezésekből nyilvánvaló, hogy azokat a demokratikus, s alapjában véve keresztény elveket, amelyek a 16 pontban jutottak érvényre, az egyetemi ifjúság nem Nagy Imrétől vette át, hiszen ő csak november elsején tette magáévá a 16 pontot. Nem tanulhatták a Sztálint könnyes szemmel búcsúztató, kommunista irodalmi díjakkal alaposan kitüntetett íróktól, művészektől sem. Az iskolákban, a középiskolákban sem hallhattak ezekről az eszmékről, mert ott meghamisítva tanították a magyar irodalmat és a történelmet. Még kevésbé az egyetemen, ahol 1950-től „a politikai megbízhatóság” számított az egyedül fontos tényezőnek a professzorok kinevezésénél. Az igazságért üldözöttek, bebörtönzöttek, az elhallgattatott írók, ellenzéki politikusok szava sajnos nem jutott el, nem juthatott el az ifjúsághoz. Kik nevelték hát ezt a forradalmi ifjúságot? Kik készítették fel őket szellemileg, erkölcsileg?

A kérdésre a választ, egy 56-os forradalmár, Rőczey János könyvében találtam meg. Ő így fogalmaz:

„A szellemi előkészítés nagyszerű munkája a névtelenek érdeme! A magyar szülőké! Az apáké, az anyáké, a barátoké, akik nem léptek be a Pártba, s ezzel ugyan lemondtak az érvényesülésről, a hírnévről, a jólétről, de környezetükben éppen ezért hallgattak rájuk az emberek. A családok ugyan szűkös körülmények között tengődtek, de így a fiatalok rádöbbenhettek arra, hogy az értékrendben a jólétet megelőzi az igazságosság, a becsület, az eszme.”

A magyar szülők és nagyszülők sokat szenvedett nemzedéke tartotta tehát a lelket a magyar nemzetben a kommunista diktatúra fojtogató éveiben. Ők neveltek olyan ifjúságot, amely megértette az idők jelét és volt hite, bátorsága, ereje cselekedni. Nem is akárhogyan: tiszta szívvel és józan ésszel.

Van egy fénykép, amely bejárta az egész világot. Azt ábrázolja, amikor egy csoport magyar forradalmár éppen a magyar zászló közepéből vágja ki a diktatúra szimbólumát. Ez a kép a világon mindenütt a hősiesség jelképévé vált.

De nem maga ez a fotó tette világhírűvé a magyar hősöket, hanem az, ami a képen nem látszik. Az, hogy a magyar forradalmárok újítottak, átalakítottak, átszerveztek - vagyis építettek, nem romboltak. Fönntartották a rendet, biztosították az ország működését, nem volt káosz, nem álltak le a közszolgáltatások, nem volt anarchia, nem szabadult el a bűnözés.

Erkölcsi tisztasággal és józan ésszel vitték véghez a változást – nem engedtek teret a szélsőségeknek.

A magyar emberek közös akaratát valósították meg, nem magánérdekek és nem a gyűlölet vezérelte őket. A magyarok szabadságot, törvényes rendet akartak, és azokat az értékeket, amelyek mindenki számára fontosak.

Szabadságot és új világot akartak, elküldeni az idegen katonákat, leváltani a szovjetbarát hatalmat, de nem akartak erőszakkal, törvénytelenül változtatni. Az 56-os forradalmárok nem követtek el törvénytelenséget csak a magyarok jogaiért küzdöttek, azokat védelmezték.

Ezért válhattak a világ szemében is hősökké. Ekkor, persze, már nem csak az ifjakról beszélünk, hanem az idősebb nemzedékekről is, akik napról napra csatlakoztak hozzájuk. Azok maguk is, akik a forradalom eszméire nevelték őket.

És mi, akik már bárhol nyíltan beszélhetünk ezekről az értékekről, eszmékről, mi vajon mindent megteszünk-e azért, hogy átadjuk a gyermekeinknek, vagyis a következő nemzedékek lelkébe írjuk őket? Vajon elkövetünk-e mindent, hogy megtanítsuk és megmutassuk az utánunk jövőknek, hogy az igazság fontosabb, mint az érvényesülés, a józan ész többet tud minden ideológiánál, a becsület tiszteletreméltóbb, mint az anyagi siker, az összetartozás többet ér a karriernél, az összefogás erősebbé tesz, mint az önérdek, és hogy az igazi szabadságot csak egymásban, az emberi közösségekben találhatjuk meg, egyedül, önmagunkban soha?

Ez ma sem egyszerű feladat, amikor nem élünk diktatúrában, elnyomásban, amikor nem fenyegetnek tankok, idegen katonák, titkosrendőrök és besúgók.

Ma másfajta ellenhatásokkal kell megküzdeni. A fogyasztói társadalomban, a mindent túlharsogó média és az árudömpinggel elárasztó szupermarketek korában könnyen elhomályosulhatnak a legfontosabb igazságok, értékek. Nem lehet őket két tévéfilm között, a reklám alatt elmondani egymásnak. És sms-ben sem küldhetők át egyik lélekből a másikba.

Ezek az értékek igazán csak élő, működő közösségekben, a családban és kisközösségekben örökíthetők tovább. Ezért kell erősítenünk a közösségeket. Mindenfajta emberi közösséget. A családokat, a lakóhelyi, munkahelyi, baráti közösségeket, mert csak az erős, öntudatos helyi közösségekből tud felépülni egy erős nemzet. Olyan nemzet, amely képes nagy tettekre, képes sikerekre, és amely képes szembeszállni minden külső veszéllyel, válsággal, igazságtalansággal, gonoszsággal, akár egy szovjet birodalom méretű szörnyeteggel is.

A magyar nemzet ilyen. Amikor mi azt mondtuk: „Elég!”, az a Földgolyó túlsó feléig elhallatszott.

És ilyen erős közösség él a mi városunkban, Újpesten. Van mit átadnunk gyermekeinknek, unokáinknak. Az 56-os forradalom idején az egész országban elsőként itt, Újpesten az Egyesült Izzóban alakult Munkástanács. A forradalom egyik első mártírja is újpesti volt: egy röplapokat osztogató fiú, akit a rendőrség ablakából lőttek le.

A holttestét a ledöntött szovjet hősi emlékmű, a zsarnokság e mindenütt jelen lévő jelképének talapzatán ravatalozták fel, és megalakult az Újpesti Forradalmi Bizottság. Vezetőjét és tagjait közfelkiáltással választották, amelynél erősebb legitimitást nem is lehet elképzelni.

Ez a bizottság a munkáját is az emberek bevonásával végezte. Minden döntésükről, határozatukról, felhívásukról hangszórókon keresztül tájékoztatták az egybegyűlteket. Újpest saját politikával, közigazgatással, fegyveres erővel rendelkezett. Megszervezték a kerület élelmiszer- és gyógyszerellátását, sőt, még arról is gondoskodtak, hogy a dolgozók megkapják a fizetésüket.

Később, a forradalom véres, és erőszakos leverése utáni megtorlások idején az ügyész így beszélt: „Olyan szervezeti formát vettek fel és olyan funkciókat végeztek, hogy Újpest államot képezett az államon belül.”

Ezt a megtorlók vádnak szánták, de számunkra elismerést jelent, és büszkék vagyunk rá. Ahogy arra is, hogy Újpest részt vett Mindszenthy bíboros kiszabadításában és védelmében, és a mieink tankokkal, fegyverekkel ott voltak akkor is, amikor kivégzésre ítélt politikai foglyokat kellett megmenteni.

Újpest társadalma, az újpestiek közössége tehát nem csak az új időkben, a béke és szabadság idején volt példamutatóan összetartó, erős, és bátor, hanem a vészkorszakban, a legnagyobb szükség, és az elnyomás idején is.

Kósa Pál, a forradalom legendás újpesti alakja és 33 társa a forradalom néhány gyönyörű és magasztos napja alatt olyasmit vitt véghez, ami minden utánuk jövő nemzedéknek követendő példa és erkölcsi mérték lett.

Minden esztendőben, ma is büszkén és méltóságteljesen hajtunk fejet Újpest hét kivégzett mártírja, Dr. Rajki Márton, Kósa Pál, Csehi Károly, Gábor László, Gémes József, Koszterna Gyula, és S. Nagy Sándor emléke előtt.

Jól jegyezzük meg ezeket a neveket, mert kötelességünk örökre emlékezni rájuk. Ők heten iparosok, tisztviselők, ügyvédek, katonatisztek, munkások, az életüket áldozták azért, hogy a magyar nemzet szabadon, az elnyomás alól fellélegezve, igazságosabb, jobb világban, egy szebb és méltóbb jövőben élhessen.

Kósa Pál azt válaszolta, amikor még lehetett esélye a túlélésre: "Bolsevikoktól nem kérek kegyelmet".

Ez a büszkeség, ez a tartás, ez az erkölcsi erő tette győztessé 1956 szellemét. A szabadság iránti elkötelezett, makacs és kérlelhetetlen ragaszkodás, amelyhez nekünk minden körülmények között igazodnunk kell.

A forradalom hősei azért lehettek hősök, mert a szüleik megtanították, átadták nekik azokat az erényeket, eszményeket, amelyek mindenkit hőssé tehetnek.

Nekünk, akik felelősséget érzünk egymásért, Újpestért, a hazánkért és nemzetünkért, ugyanez a dolgunk. Hinnünk kell a jövőben és az 56-os hősök igazságában. Ezt a hitet kell közös eszméinkkel, eszményeinkkel együtt átadnunk gyermekeinknek, beleírnunk a következő nemzedékek lelkébe. Ha így teszünk, méltók leszünk 56 hőseihez, és az ő szüleik nemzedékéhez.